Kisiskolás koromban nemigen találtam a helyemet, eleinte visszahúzódó voltam, féltem, hogy elrontom a dolgokat. Igen, a DOLGOKAT, úgy általában, mindent. Nagyon elesettnek éreztem magamat, de azért szereztem barátokat is. A szerelemmel elfelejtettem foglalkozni, egészen addig, amíg a többieket sem igazán érdekelte. Hiába, akkoriban még valamelyest magával ragadott a csordaszellem. A nagynénik, nagybácsik, idősebb rokonok-ismerősök „van-e valaki a láthatáron” kérdésére őszinte fintorral válaszoltam, hogy NINCS. (Magamban talán hozzátettem, hogy leszámítva azokat a csodaszép lányokat, akiket csodálok, de ez ugye nem számít…) Minden egyértelmű volt, de nem foglalkoztam ezzel, ösztönösen tiltakoztam ellene, hogy kimondjam azt, ami nekem annyira természetes volt.

Sosem képzeltem magam hercegnőnek, nem akartam álomesküvőt, egyáltalán nem is gondoltam lagzira. A fiútársaságot szerettem, de sosem vonzott egy sem. 13-14 évesen már teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz az én utam, de még akkor sem gondoltam túl nagy ügynek, nem jártam utána. Furcsa belegondolni, de nem hiszem, hogy tisztán értettem volna, hogy mi is történik velem. A világot kicsit másképp figyeltem, mint addig. Egy nagyon kedves fiú barátom volt akkoriban. Kedveltem, sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk, jól éreztem magam vele mindig. Emlékszem, már nyolcadikosok voltunk, amikor félig-szégyellősen elárulta, hogy azt hiszi, szerelmes belém. Én pedig csak álltam, és bámultam magam elé. Nem akartam megbántani, nagyon kedves volt nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá bármikor. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki. Engem ő „úgy” sosem érdekelt. Talán egy napig bírtam a túláradó boldogságát, de bujkáltam előle a szünetekben. Nyomorult egy helyzet volt, és a nap végén megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de ez nem fog menni. Nem tudtam neki megmagyarázni, miért, de egyszerűen kirázott a hideg a gondolattól, hogy egyszer majd meg akar csókolni. Nem emlékszem, mennyire viselte őt meg ez, de tudatosan nem voltam vele durva. Nemrég újra beszélgettem vele, furcsa volt, de még mindig nem mondtam el neki, miért is utasítottam el akkor.

Mivel nem lépett az életembe semmiféle elsöprő viharos érzelem, az általános iskolában senkinek nem beszéltem a vonzásaimról. Biztos, hogy a közeli barátaim észrevették és furcsállották, de sosem tették szóvá, és ezért hálás is vagyok nekik. A ballagás idejére már ködösen gomolygott valami a fejemben arról, hogy „hogy is van ez a papás-mamás dolog akkor, ha nekem ez így nem tetszik?” De a feketeleves csak ezután jött, amikor kilencedikes lettem. Akkor ismét összekavarodott minden…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.