Amikor már nem gondoltam semmire, akkor vettem észre újra azt, aki végig a közelemben volt. Mondhatnám nagy felfedezésnek, de nem volt az. Olyan volt, mint egy porcelánbaba. Olyannak láttam. Tulajdonképpen beleálmodtam egy egész világot. Sokszor találkoztunk, gyakran láttuk egymást, de csak lassan fedeztük fel, hogy tulajdonképpen mi nagyon őszinték tudunk lenni egymással.

Eleinte még csak nagy-nagy nevetéseink voltak, kedves ölelgetések, amolyan köszönésként, és lassan megint azt kezdtem érezni, mint kilencedikben. Hogy szédülök tőle. Sokáig nem tudta, hogy nem érdekelnek a fiúk. Amikor elmondtam neki egy kicsit meglepődött, de tulajdonképpen sejtette már ezt. Továbbra is ugyanolyan kedves volt velem, mint addig, és ennek köszönhetően egyre rosszabbul éreztem magam.

A sors iróniája, hogy megtapasztaltam azt is, milyen, ha valaki, akit nagyon szeretsz, viszonozza a szeretetet, csak épp más minőségben. Be kell vallanom, nem volt könnyű, sőt, még talán nehezebb volt, mint az, amikor közönyt kaptam a szeretetért cserébe. Ezt a szerelmet is megszenvedtem. Haragudtam magamra közben, de nemigen tudtam tenni ellene.

A kedvessége miatt csak még jobban megszerettem, sosem húzódott el, nyugodtan megölelhettem bármikor, megpuszilhattam. Egyértelműen sosem vallottam neki, de ma már biztosan tudom, hogy mindent ért, értett. Ösztönösen jól kezelte a helyzetet, bár nem tudom, igazán mit gondolt róla. Talán egyszer megkérdezem tőle. Azt hiszem, én is jól tettem, hogy nem zúdítottam rá az összes érzelmemet, pedig néha nagyon szerettem volna megtenni.

Annak örülök, hogy tulajdonképpen átformáltam a gondolkodásmódját, és ő is hatott rám. Tulajdonképpen barátok maradtunk, bár még néha megdobban mellette a szívem. Amíg találkozom vele, ez talán így is lesz. Mindig tele voltam kérdésekkel, ha találkoztunk, persze ezeket sosem tudtam feltenni, esetleg magamnak.

Vakuemlékeim vannak vele kapcsolatban, szűrt napfény, hideg, nyári eső, napraforgómezők, táncparkett, vörös rúzs, forralt bor, tenyérben olvadó hópelyhek, sokszor ismételt dallamok, összenevetések. Olyan ember, akivel egyszerűen muszáj kedvesnek lenni. Szeretni lehet, vagy irigyelni. Esetleg egyszerre a kettőt.

Tegnap találkoztunk. Csak véletlenül, néhány percet beszélgettünk. Rég nem láttam. Még mindig kedves, még mindig elmosolyodok, ha vele beszélek. Még mindig van ebben a barátságban egy kis Erósz.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.