Az osztályomat sosem szerettem, ahogy ők sem szerettek engem. Más úton jártam, mint ők, leszámítva azt az egy-két kivételt, akik megértettek engem, és akiket én is megértettem. Nem is igazán érdekeltek. Folyamatos vitákba keveredtem velük, legtöbbször homlokegyenest eltért a véleményünk. Nem tetszett nekik, ha kiálltam magamért, sem az, ha csendben voltam. Nekem sem tetszett semmi bennük, elég konok voltam ahhoz, hogy ne kutassam bennük a szépet, a jót. Az a néhány fiú végképp nem érdekelt, még a legnépszerűbbek sem, tudtam, semmi dolgom velük.

A lányoknak barátjuk volt, vagy lett az évek folyamán, én pedig unottan hallgattam a beszámolóikat, már ha belecsöppentem egy-egy ilyesmibe. Nem értettem, hogy lehetnek annyira oda a párjukért, nem akartam megérteni, viszolyogtam az egésztől. Persze közben a szerelmem nem múlt el. Örültem, hogy láthatom minden nap, örültem, ha több időt tölthettünk együtt, de nem tudtam nem észrevenni azt, hogy másokkal mennyivel kedvesebb, mint velem. Nem tudtam ezen változtatni.

Ugyan nem tudatosan, de egyre ellenségesebb lettem, egyre nehezebben engedtem magamhoz közel az embereket, megviselt ez a visszautasítás, mert ugyan soha nem mondta ki, de úgy éreztem, neki jobb kell, mint én. A legfájóbb mégiscsak az volt, hogy tudtam, nem azért utasított vissza, mert őt nem vonzzák a lányok. Rögtön, amikor először láttam, teljesen biztos voltam benne, hogy olyan mint én, hasonló felismeri a hasonlót alapon, és bár rengeteget tévedtem akkoriban, sőt, azóta is, ebben nem. És meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nincs igazam.

Egy idő után már nem akartam titkolózni. Persze annyi bátorság senkiben nem volt, hogy rákérdeztek volna, van-e konkrét oka annak, hogy nincs barátom, így maradtak az összesúgások, a pletykák, amik persze mindig a fülembe jutottak. Keserűen nevettem ezeken, és a többieken, mert gyűlöltem a kétszínűséget, pedig jutott belőle bőven. Elkezdtem tudatosan játszani ezzel, kétértelmű voltam, ha csak tehettem, igyekeztem tudatosan megbotránkoztatni a többieket. Sikerült is. Mindig viseltem valami szivárványszínűt magamon, és csak azért is az iskola egyetlen vállaltan leszbikus lányával barátkoztam, és nem bántam, ha együtt láttak minket, sőt… Persze nem voltam elég bátor az igazi lázadáshoz, de annyira elegem volt az egészből, hogy próbálkoztam minél kevésbé elfogadhatóan viselkedni.

Nem is hangzik ez annyira rosszul, de az igazság sajnos nem ennyire vagány. Már akkor elkezdtem két életet élni, ha nem többet, mert az iskolában akarnok voltam, érzéketlen, hideg és rettentő flegma, itthon viszont minden áldott nap újra és újra leomlott, amit ott felépítettem, s minden reggel kezdtem újra, mint Kőmíves Kelemen. Itthon egyre nehezebb volt. Főleg mert egy idő után hazudni kényszerültem, nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan, amit a mai napig nehezen bír a lelkem…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.