Ő a legszebb. Nemcsak a vidéken, hanem a világon. Több, mint Hófehérke. Emlékszem, hogy amikor először láttam, egyáltalán semmire sem gondoltam, egyszerűen csak figyeltem. Aztán később még jobban figyeltem, végül pedig már nem tudtam rá figyelni. Mindig kritikus, amikor magáról beszél, akkor kiváltképp, és én félig értetlenül, félig mosolyogva hallgatom, hogy mit nem szeret magán – mert többnyire csak ilyesmiket sorol.

Szeretném neki megmondani. Hogy szép. Nekem szép. És ha magas, vörös amazon lenne, akkor sem lehetne szebb. Ennél nem. Fogalmam sincs, hogyan nézem őt. Objektíven már rég nem tudom, kritikával sosem tudtam, valószínűleg az én „hibám”, hogy úgy látom, ahogy. Sosem tetszett senki, aki hozzá hasonlítana, őszintén szólva nem is láttam soha senkit, aki hasonlítana rá, akár egy kicsit is.

Tényleg szeretném neki megmondani. Hogy szeretem. Megint. Még mindig. Újra. Eleve. Tulajdonképpen számítottam erre, és most próbálok tudatosan távolodni tőle, vagy nem közeledni tovább. Lehetetlen. Néha nagyon lelkes vagyok, és elhiszem, hogy nem veszíthetek semmit, akkor mindig elhatározom, hogy semmiképp sem hagyom, hogy elmúljon az érzés. Aztán rájövök – újra és újra. Hogy AKAROM, hogy elmúljon, de csak azért akarom, mert tudom jól, hogy erre semmi esély nincs. Nem fog elmúlni. Ahhoz beszélni kellene róla, ahhoz Ő kellene, hogy megmondja, nem egyszer, nem kétszer, hogy ne reménykedjek, ő nem fog szeretni.

Lovagi lelkem van, úgy szeretek, mint a lovagok: elérhetetlen nőt, tisztán, félig-titkosan, addig, amíg nem virrad. Udvarlásról szó sem lehet, így hát marad a távoli gyönyörködés. És figyelem, hogy mosolyog, hogy siet, hogy magyaráz. Hogy mindig csinos. És mindig mosolyog, ha köszön. Néha szeretném megérinteni, megsimogatni a karját, megölelni, de nyilván nem teszem. Igazságtalan, hogy úgy érzem, jobban tudnám őt szeretni, mint bármelyik férfi. Igazságtalan, hogy csak én érzem így.

 Félek, hogy már tudja, félek, hogy megtudja, hogy ő, ő, Ő, és senki más, hiába tiltakozik ellene minden észérv, hiába tudom, hogy megint csak önkínzás lesz. Félek a visszautasítástól. Félek, hogy véglegesen, visszavonhatatlanul, totálisan elveszítem. Félek, hogy soha, semmiről nem fog tudni. Arról sem, hogy mennyire szép. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.