Tizenegyedikes voltam, és elég apatikus. Nem akartam senkit. A barátaim mellettem álltak, de tudtam, keveset értenek abból, ami bennem zajlik, de ez rendben is volt így. Elmeséltem, amit el tudtam mesélni, de többet nem tehettem, és ők sem tehettek többet annál, hogy meghallgattak. Persze így is kincset értek. Zűrös év volt ez a tizenegyedik, emlékszem, komolyan el kellett kezdeni gondolkodni a jövőbeli terveinken. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarom, nem érdekel, nincs kedvem tervezgetni, unok már mindent. De amúgy nem untam, sőt, izgalmas volt. A tanulással nemigen voltak, és a mai napig sincsenek problémáim. Sőt, sokszor egyfajta mentsvárként élem meg. Olyan ez kicsit, mint másnak az alkohol…  

Az emberek, akik összetartoznak, megtalálják egymást. Úgy is, ha nem keresik. Borongós őszvégi reggelek, teagőzös, merengős esték, hűvös délutánok derengnek fel, ha visszagondolok azokra az időkre. Ady-kötetek, ismeretlen kortárs-borzalmak, papírillatú délelőttök. Na meg Ő. Csak félmosolyt csal az arcomra, hogy egyáltalán ismerjük egymást, de hálás vagyok. Mint amikor két fát túl közel ültetnek egymáshoz, és az évek során növekedni igyekeznek, de egymás útjában állnak, és végül annyira összefonódnak, hogy egymás nélkül többé nem értelmezhetők. Nem tudnám definiálni, hogy „ki ő nekem”. Ő én vagyok. És Ő meg én.

Fogalmam sincs, hogyan szeretem. Mellette tanultam meg talán, hogy a szeretetnek nincs mértékegysége, nincs miértje, és a hogyanja is mindig bizonytalan. Idill is volt, meg viharok is, voltak könnyek, túlzások, gyónások, bukások. Nem tudom, és talán nem is akarom ezt megfejteni. Ő tud mindent. Azt is, amit nem mondok el. Ő segített át a legkritikusabb pontokon, és amikor olyan mélységbe zuhantam, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik, ő a lehető legnagyobb természetességgel nyújtotta a kezét, és úgy emelt föl, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Tulajdonképpen Neki köszönhetem azt is, hogy még élek. Meg mindent. Ha igaz az, hogy a halál pillanatában leperegnek az emlékek valami belső vásznon, akkor én pontosan tudom, mit fogok látni, hallani, érezni. Ennyi mindent biztos, hogy soha senkitől nem fogok kapni többé. Minden pillanatba kapaszkodok, minden emléket próbálok őrizni. Nem csak akkor szerelmes az ember, amikor szerelmes…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.