Néha belehalok az életbe. A szeretésbe. Mert én csak szívet-lelket beleadva tudok, kitárulkozóan, önfeladón. Önfeláldozón. És mindig, amikor valaki elutasítja ezt, akkor szenvedek, és indokolatlanul sajnálom magam. Sebezhetőnek, megsebzettnek, érzem magam, és amikor véglegesen, kimondva is kihuny a remény utolsó szikrája, akkor beburkolózok a ködös magányba, és fogadkozom, soha többé nem engedek közel senkit magamhoz.

No de nem is így szokott ez lenni, engem engednek közel magukhoz mások. Talán akaratlanul is, nem tudván, hogy rendszerint ebbe gabalyodok bele. Nem tehet róla senki. Sem én, sem más. Igyekszem nyugtatni magam, és amikor nincs erőm dühöngeni, vagy sírni, egyszerűen magzatpózba kuporodva nyöszörgök, és mégiscsak azt érzem: nem kellek senkinek.

Vigasztalnak persze mások is ilyenkor, és minden erejükkel, mindenféle érvet bevetve próbálnak meggyőzni arról, hogy van értelme élni, és reménykedni is. Talán. Legutóbb tulajdonképpen arra gondoltam, hogy már nem. Mármint hogy hagyjuk ezt. Születnek emberek mindfélére, orvosnak, művésznek, színésznek, és van, aki szerelemre születik. És aki nem? Ebbe belenyugodtam.

Szeretem magamat Jézushoz hasonlítani, nyilván ez nagyképűség, de amikor arra gondolok, Ő is a társadalom peremén élt, megszólták, elárulták, megölték, a tizenkettő meg ölbe tett kézzel nézte ezt, megnyugszom. Azért vitatkozok magammal: na jó, de Neki hatalmas előnye volt, tudta, hogy meddig, miért kell szenvednie. Na, meg Ő tudta kicsoda, honnan jött, és hová tart. Aztán jobban belegondolva még inkább elkeseredek.

Meghasadtam lelkileg, katolikus vagyok és leszbikus, eleve lehetetlen, abszurd, kibírhatatlan. Hogy egyiket a másik miatt nem tudom megélni. A folyamatos vívódás, hogy az én Istenem nem gyűlölhet ezért engem. A folytonos lélekfacsaró Bibliaértelmezések, meggyőződések. Meg egyáltalán. A „mocskosbuzik”, az „őrültvilág”, a „döntéskérdés”, „pokolrajutsz”, „változtasdmeg”, „szálljmagadba”, „menjorvoshoz”, „nemnormális”…

És minden ilyen elszólás szeg, töviskorona, lándzsa az oldalamba, mert rólam mondják, és sírni tudnék, ha ezt hallom, és csak azért mondják, mert szeretek, önzetlenül, mint egy gyermek. És hiába látom hétről-hétre az oltárt, tudom, hogy sosem sétálhatok elé a szerelmemmel. Így meg nem is kell már szerelem. Mert titkosan, vállalhatatlanul úgysem élhet örökké. Hacsak nem változik valami.

Ha nemcsak Istent nem fogja érdekelni, kibe vagyok szerelmes, hanem az embereket sem. Ha nemcsak Isten fog elfogadni, hanem ők is. Ha majd nemcsak Isten sajátja lesz a megbocsátás… 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.