Sosem voltam lázadó, ha lázadtam, legfeljebb magam ellen, a legbelső lényegem ellen tettem. Talán a mai napig is. Nem azt keresem, amit elvesztettem, hanem azt, amit sohasem találtam meg: magamat. Azt tudtam, egészen kicsi koromtól, hogy valami nincs rendben, hogy nem értem azt, ami zajlik körülöttem. Próbáltam figyelni – mindent és mindenkit. A rózsaszín szoknyácskákban tündöklő kislányokat, a labda után futkosó kisfiúkat, nyáron a lombok között szitáló fényt, télen az utca lámpái körül kavargó hópelyheket. Figyeltem kifelé, figyeltem befelé, de hiába.

Nem értettem, mit jelent szerelmesnek lenni. Nem értettem, miért pirultak a lányok az oviban, amikor a fiúk virágot szedtek nekik. Jobban szerettem egyedül lenni, mint társaságban, sokat sétáltam a kertben, és gondolkoztam, és bizonyára világmegváltó gondolatok kavarogtak a kis fejemben. A természet gyermeke voltam, legalábbis visszaemlékezve így gondolom. Ruha nélkül, mezítláb, a szilvafák árnyékában éreztem magam jól, sosem a négy fal között, a szobámban, mindig kint, kint, kint. A mai napig csodálom, milyen energikusak a gyerekek. Őszintén szólva kicsit irigylem őket.

Így teltek akkoriban a napjaim, kint, a természetben, sok-sok játékkal. Tulajdonképpen egészen idilli volt, mégsem mondanám teljesen önfeledt szórakozásnak azt az időszakot, mert aztán mégis felderengett előttem, hogy mi is a szerelem. És akkor végleg összekavarodott minden. Szerettem valakit, de nem mondtam el senkinek, mert ösztönösen éreztem, hogy nem szabad, hogy ez nem helyes, ez egyáltalán nincs rendben. Lányt szerettem és én is az voltam.

Hát így kezdődött. Nem fogtam fel, nem döbbentem rá semmire, egyszerűen szerettem, és próbáltam megérteni, mi történik velem, bennem. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám később, nem sejtettem, hogy milyen iszonyú nehéz lesz rádöbbenni, megérteni, elfogadni, hogy sosem leszek fiúkba, férfiakba szerelmes. Ma már értem.

Ez az én utam eleje. Négyévesen elindultam, és nem álltam meg a mai napig sem. Nem egyszerű, nagyon küzdelmes, nagyon komplikált, bonyolult, félek, hogy eltévedek, félek, hogy belebukok, de ha elmesélem, talán nem lesz haszontalan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.