Nem tudom, hanyadik nap volt pontosan. Abban szinte biztos vagyok, hogy az első héten történt. Szerelmes lettem, de ez nem az a sejtelmes vonzás volt, amit ismertem. Belémcsapott, mint egy villám, és tényleg porig égtem tőle. Nem volt szép nő, inkább óriása volt a kisugárzása, és nekem minden alkalommal 220-ra szökkent a pulzusom, amikor megláttam. Eleinte sokszor összemosolyogtunk a folyosón, a szimpátia kölcsönösnek tűnt. Akkor megijedtem. Egy ismerősömmel kezdtem beszélgetni, és egyszer kibukott belőle, hogy szerelmes vagyok, de félek is tőle, és fáj is. Neki is hasonló gondjai voltak akkoriban.

Rengeteget beszélgettünk, és nagyon sokat jelentett, hogy ő mindig meghallgatott, tudtam, hogy számíthatok rá a legkeservesebb napokon is. Én is mindig próbáltam neki segíteni. Azt hiszem, ha ő nincs, iszonyatosan nehéz lett volna a felismerés. Mert ekkor robbant, mint valami időzített bomba, a gondolat, hogy „leszbikus vagyok”. Hónapokig próbáltam feldolgozni, és a mai napig értetlenül csodálom azokat, akik ezt az első pillanattól teljesen nyugodtan élik meg. Engem nagyon felkavart, sokat sírtam miatta, nehezen törődtem bele.

Volt néhány nagyon jó barátom a gimiben. Emlékszem, nem egyszerre mondtam el nekik, de mindegyiküknek elmondtam, és olyan megértőek voltak, hogy még engem is meglepett, pedig tudtam, hogy ők igazán a barátaim. Miután elmeséltem nekik, könnyebb lett, de azért nyomasztott. Titkolni akartam majdnem mindenki előtt, mert szégyelltem magam, és hiába döbbentem rá a tényre, nem értettem meg, még akkor sem. Elkezdtem olvasgatni, de úgy éreztem magam, mintha egy idegen világba csöppentem volna.

Egyébként nem szeretett, akit én szerettem, inkább csak élvezte a csodálatot, ahogy teszi ezt azóta is azokkal, akik hajlandóságot mutatnak erre. Így utólag már sajnálom magamat is, őt is, de nem tudnám másképp csinálni, mert úgy vonzott, mint egy mágnes. Keserédes emlék maradt ez a szerelem, de az biztos, hogy igazolta az „ami nem öl meg, az megerősít” előfelvetést…

Nagyjából így telt az első év, hogy próbáltam elfogadni magamat. Nyáron is. Kicsit próbáltam fiúsabban öltözni, de nem nagyon tükrözte a személyiségemet ez a stílus, de nem is igen volt akkor személyiségem, épp akkor lehettem üres, vagy „tabula rasa”. Azóta teleírtam magamat. Itthon nem hoztam szóba ezt, soha, de nem is igen lett volna szerencsés (ez később persze be is bizonyosodott.) Egy nyári éjszaka volt, emlékszem, amikor egy percet sem aludtam, de sokmindenre rájöttem akkor…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.