Azon az estén Vele beszélgettem. Akkoriban még MSN-en volt erre lehetőség, és olyan nagyon örültem, hogy egyáltalán szóba áll velem. Persze elég rideg volt, és elég távolságtartó, bizonyára tisztában volt vele, hogy ő áll nyerésre, és éreznie kellett, hogy mennyire sebezhető voltam. Mindent megvallottam neki, kivéve azt, hogy mennyire szeretem. Beszéltem a kételyeimről, a nehézségeimről, arról, hogy nagyon kellene most nekem az ő segítsége, de nemigen adott tanácsot, üres frázisokat dobált elém, mint kiéhezett kutya elé a csontot a szánakozó utcanép. Hát igen, ennyit a méltóságról.

Állítólag minden rossz emléket törölni igyekszik az elme, hát, ezt a beszélgetést sikerült, mert pontosan egy mondatot sem tudnék idézni belőle már. Sírtam utána. Szégyelltem magam, mert nem kellettem neki, de még annyira sem kedvelt, hogy segített volna. Sokat gondolkodtam utólag ezen, hogy vajon tényleg nem szeretett egy kicsit sem, vagy csak védeni akart, de ezt csak én szeretném hinni. Mára már nagyon megváltozott. Egészen biztosan nincsenek már érzései. Elég közhelyes mondat ez, de már nem ugyanaz az ember, akit szerettem.

Szóval visszatérve arra az álmatlan éjszakára, talán akkor fordult meg először a fejemben az, hogy nem kellene titkolózni. Megfordult a fejemben, hogy először talán a családomat kellene beavatni, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Rájöttem arra is, hogy nem emészthetem magam örökké emiatt, hát Istenem, ez van, „ezt dobta a gép”. Persze nem ment ez ennyire egyszerűen, a mai napig önmarcangoló vagyok, de vannak, akik igyekeznek ezt megakadályozni. Igen, nekik kimondhatatlanul hálás vagyok, de Ők majd egy külön bejegyzést érdemelnek. Igazából sokkal többet érdemelnek egy bejegyzésnél. Ők tartják bennem a lelket.

A kilencedik utáni nyarat végigszenvedtem. Hiányzott, szerettem, bármit megtettem volna, hogy láthassam, aztán amikor véletlenül összefutottunk az utcán, csak odaköszöntem, ő persze észre sem akart venni. Nehéz nyár volt. Csapdában éreztem magam. Persze itthon is észrevették, hogy változom, hogy valami nem stimmel, de nem látszott rajtam az a küzdelem, amit saját magammal folytattam, akkor hasadhattam ketté, vagy többfelé, darabokra.

Sokszor mondják: komolyabb vagy a „kortársaidnál”. Már csak annyit válaszolok, hogy „a helyemben te is komolyabb lennél”. Nem jó, amikor kinyílik az ember szeme, és megpillantja önmagát. Főleg ha olyan védtelen, mint egy csecsemő, és majdnem annyira egyedül van…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.