Ő a legszebb. Nemcsak a vidéken, hanem a világon. Több, mint Hófehérke. Emlékszem, hogy amikor először láttam, egyáltalán semmire sem gondoltam, egyszerűen csak figyeltem. Aztán később még jobban figyeltem, végül pedig már nem tudtam rá figyelni. Mindig kritikus, amikor magáról beszél, akkor kiváltképp, és én félig értetlenül, félig mosolyogva hallgatom, hogy mit nem szeret magán – mert többnyire csak ilyesmiket sorol.

Szeretném neki megmondani. Hogy szép. Nekem szép. És ha magas, vörös amazon lenne, akkor sem lehetne szebb. Ennél nem. Fogalmam sincs, hogyan nézem őt. Objektíven már rég nem tudom, kritikával sosem tudtam, valószínűleg az én „hibám”, hogy úgy látom, ahogy. Sosem tetszett senki, aki hozzá hasonlítana, őszintén szólva nem is láttam soha senkit, aki hasonlítana rá, akár egy kicsit is.

Tényleg szeretném neki megmondani. Hogy szeretem. Megint. Még mindig. Újra. Eleve. Tulajdonképpen számítottam erre, és most próbálok tudatosan távolodni tőle, vagy nem közeledni tovább. Lehetetlen. Néha nagyon lelkes vagyok, és elhiszem, hogy nem veszíthetek semmit, akkor mindig elhatározom, hogy semmiképp sem hagyom, hogy elmúljon az érzés. Aztán rájövök – újra és újra. Hogy AKAROM, hogy elmúljon, de csak azért akarom, mert tudom jól, hogy erre semmi esély nincs. Nem fog elmúlni. Ahhoz beszélni kellene róla, ahhoz Ő kellene, hogy megmondja, nem egyszer, nem kétszer, hogy ne reménykedjek, ő nem fog szeretni.

Lovagi lelkem van, úgy szeretek, mint a lovagok: elérhetetlen nőt, tisztán, félig-titkosan, addig, amíg nem virrad. Udvarlásról szó sem lehet, így hát marad a távoli gyönyörködés. És figyelem, hogy mosolyog, hogy siet, hogy magyaráz. Hogy mindig csinos. És mindig mosolyog, ha köszön. Néha szeretném megérinteni, megsimogatni a karját, megölelni, de nyilván nem teszem. Igazságtalan, hogy úgy érzem, jobban tudnám őt szeretni, mint bármelyik férfi. Igazságtalan, hogy csak én érzem így.

 Félek, hogy már tudja, félek, hogy megtudja, hogy ő, ő, Ő, és senki más, hiába tiltakozik ellene minden észérv, hiába tudom, hogy megint csak önkínzás lesz. Félek a visszautasítástól. Félek, hogy véglegesen, visszavonhatatlanul, totálisan elveszítem. Félek, hogy soha, semmiről nem fog tudni. Arról sem, hogy mennyire szép. 

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből gyurmázok. Mindig. A kettő misztikusan összefügg, mert nincs lágy őszi táj sok kedves nő nélkül, és nincs sok kedves nő lágy őszi táj nélkül. A szeptembertől mindig varázslatot várok, valami nagy-nagy csodát, amiben végre feloldódhatok.

Nem tudom, hogyan fogadnám, ha egyszer a sokévnyi vágyakozás után betáncolna az életembe az a csoda. Tulajdonképpen nem ismerem az egyenlőséget, a kiegyensúlyozottságot, a viszonzást. Néha egészen elmerengek, és megijedek a komoly testi-lelki kapcsolat gondolatától. Néha vágyom rá. Néha nem. Az életem többnyire csak „néha”, épp ezért fogalmam sincs, mi való nekem, és mi nem. Vagy éppen ki. És ki nem. Voltaképpen döntésképtelen vagyok.

A sok kedves nőből mindig, most is van egy, a legkedvesebb. Akit többnyire csak fél-titkosan csodálok, de elpirulok, ha rám mosolyog, és ha beszél hozzám, zavarban vagyok, mert innám a szavait, de a szeme jobban megbabonáz. Nem tudom, ő érzi-e, de rajtam biztos látják sokan. Feszengek, ha a közelemben van, mert a világért sem szeretném, ha észrevenné, mennyire hat rám, de azért mindig reménykedek, hogy hátha Ő lesz a csoda. Most is.

Mindig olyan furcsa ez. Szinte látom magamat kívülről, hogy mennyire suta vagyok, ha találkozunk, de egyszerűen képtelen vagyok másképp viselkedni, mert egyszerre igyekszem visszafogott lenni, de a fejemben folyamatosan zakatol, hogy szeretem. Pedig lehet, hogy nem is szeretem, csak vonz. De magamat sem értem, mert ez nem a kilencedikes szédülés, és ez egyáltalán semmire nem hasonlít, amit eddig éreztem.

Most minden róla szól. Bátortalan az érzés, olyan törékeny, és ijesztő is. Ha olyan merész lennék, mint sok-sok ismerősöm, akkor egyszerűen vallanék neki, és addig ostromolnám, amíg nem mond igent. De nem megy ez nekem, és elveszíteni sem akarom, úgyhogy csak mosolygok Rá, és néha elgondolkozok, vajon milyen lesz majd a menyasszonyi ruhája, ha férjhez megy. Ilyenkor könnyezni kezd a lágy őszi táj.

Néha belehalok az életbe. A szeretésbe. Mert én csak szívet-lelket beleadva tudok, kitárulkozóan, önfeladón. Önfeláldozón. És mindig, amikor valaki elutasítja ezt, akkor szenvedek, és indokolatlanul sajnálom magam. Sebezhetőnek, megsebzettnek, érzem magam, és amikor véglegesen, kimondva is kihuny a remény utolsó szikrája, akkor beburkolózok a ködös magányba, és fogadkozom, soha többé nem engedek közel senkit magamhoz.

No de nem is így szokott ez lenni, engem engednek közel magukhoz mások. Talán akaratlanul is, nem tudván, hogy rendszerint ebbe gabalyodok bele. Nem tehet róla senki. Sem én, sem más. Igyekszem nyugtatni magam, és amikor nincs erőm dühöngeni, vagy sírni, egyszerűen magzatpózba kuporodva nyöszörgök, és mégiscsak azt érzem: nem kellek senkinek.

Vigasztalnak persze mások is ilyenkor, és minden erejükkel, mindenféle érvet bevetve próbálnak meggyőzni arról, hogy van értelme élni, és reménykedni is. Talán. Legutóbb tulajdonképpen arra gondoltam, hogy már nem. Mármint hogy hagyjuk ezt. Születnek emberek mindfélére, orvosnak, művésznek, színésznek, és van, aki szerelemre születik. És aki nem? Ebbe belenyugodtam.

Szeretem magamat Jézushoz hasonlítani, nyilván ez nagyképűség, de amikor arra gondolok, Ő is a társadalom peremén élt, megszólták, elárulták, megölték, a tizenkettő meg ölbe tett kézzel nézte ezt, megnyugszom. Azért vitatkozok magammal: na jó, de Neki hatalmas előnye volt, tudta, hogy meddig, miért kell szenvednie. Na, meg Ő tudta kicsoda, honnan jött, és hová tart. Aztán jobban belegondolva még inkább elkeseredek.

Meghasadtam lelkileg, katolikus vagyok és leszbikus, eleve lehetetlen, abszurd, kibírhatatlan. Hogy egyiket a másik miatt nem tudom megélni. A folyamatos vívódás, hogy az én Istenem nem gyűlölhet ezért engem. A folytonos lélekfacsaró Bibliaértelmezések, meggyőződések. Meg egyáltalán. A „mocskosbuzik”, az „őrültvilág”, a „döntéskérdés”, „pokolrajutsz”, „változtasdmeg”, „szálljmagadba”, „menjorvoshoz”, „nemnormális”…

És minden ilyen elszólás szeg, töviskorona, lándzsa az oldalamba, mert rólam mondják, és sírni tudnék, ha ezt hallom, és csak azért mondják, mert szeretek, önzetlenül, mint egy gyermek. És hiába látom hétről-hétre az oltárt, tudom, hogy sosem sétálhatok elé a szerelmemmel. Így meg nem is kell már szerelem. Mert titkosan, vállalhatatlanul úgysem élhet örökké. Hacsak nem változik valami.

Ha nemcsak Istent nem fogja érdekelni, kibe vagyok szerelmes, hanem az embereket sem. Ha nemcsak Isten fog elfogadni, hanem ők is. Ha majd nemcsak Isten sajátja lesz a megbocsátás… 

Amikor már nem gondoltam semmire, akkor vettem észre újra azt, aki végig a közelemben volt. Mondhatnám nagy felfedezésnek, de nem volt az. Olyan volt, mint egy porcelánbaba. Olyannak láttam. Tulajdonképpen beleálmodtam egy egész világot. Sokszor találkoztunk, gyakran láttuk egymást, de csak lassan fedeztük fel, hogy tulajdonképpen mi nagyon őszinték tudunk lenni egymással.

Eleinte még csak nagy-nagy nevetéseink voltak, kedves ölelgetések, amolyan köszönésként, és lassan megint azt kezdtem érezni, mint kilencedikben. Hogy szédülök tőle. Sokáig nem tudta, hogy nem érdekelnek a fiúk. Amikor elmondtam neki egy kicsit meglepődött, de tulajdonképpen sejtette már ezt. Továbbra is ugyanolyan kedves volt velem, mint addig, és ennek köszönhetően egyre rosszabbul éreztem magam.

A sors iróniája, hogy megtapasztaltam azt is, milyen, ha valaki, akit nagyon szeretsz, viszonozza a szeretetet, csak épp más minőségben. Be kell vallanom, nem volt könnyű, sőt, még talán nehezebb volt, mint az, amikor közönyt kaptam a szeretetért cserébe. Ezt a szerelmet is megszenvedtem. Haragudtam magamra közben, de nemigen tudtam tenni ellene.

A kedvessége miatt csak még jobban megszerettem, sosem húzódott el, nyugodtan megölelhettem bármikor, megpuszilhattam. Egyértelműen sosem vallottam neki, de ma már biztosan tudom, hogy mindent ért, értett. Ösztönösen jól kezelte a helyzetet, bár nem tudom, igazán mit gondolt róla. Talán egyszer megkérdezem tőle. Azt hiszem, én is jól tettem, hogy nem zúdítottam rá az összes érzelmemet, pedig néha nagyon szerettem volna megtenni.

Annak örülök, hogy tulajdonképpen átformáltam a gondolkodásmódját, és ő is hatott rám. Tulajdonképpen barátok maradtunk, bár még néha megdobban mellette a szívem. Amíg találkozom vele, ez talán így is lesz. Mindig tele voltam kérdésekkel, ha találkoztunk, persze ezeket sosem tudtam feltenni, esetleg magamnak.

Vakuemlékeim vannak vele kapcsolatban, szűrt napfény, hideg, nyári eső, napraforgómezők, táncparkett, vörös rúzs, forralt bor, tenyérben olvadó hópelyhek, sokszor ismételt dallamok, összenevetések. Olyan ember, akivel egyszerűen muszáj kedvesnek lenni. Szeretni lehet, vagy irigyelni. Esetleg egyszerre a kettőt.

Tegnap találkoztunk. Csak véletlenül, néhány percet beszélgettünk. Rég nem láttam. Még mindig kedves, még mindig elmosolyodok, ha vele beszélek. Még mindig van ebben a barátságban egy kis Erósz.   

Tizenegyedikes voltam, és elég apatikus. Nem akartam senkit. A barátaim mellettem álltak, de tudtam, keveset értenek abból, ami bennem zajlik, de ez rendben is volt így. Elmeséltem, amit el tudtam mesélni, de többet nem tehettem, és ők sem tehettek többet annál, hogy meghallgattak. Persze így is kincset értek. Zűrös év volt ez a tizenegyedik, emlékszem, komolyan el kellett kezdeni gondolkodni a jövőbeli terveinken. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarom, nem érdekel, nincs kedvem tervezgetni, unok már mindent. De amúgy nem untam, sőt, izgalmas volt. A tanulással nemigen voltak, és a mai napig sincsenek problémáim. Sőt, sokszor egyfajta mentsvárként élem meg. Olyan ez kicsit, mint másnak az alkohol…  

Az emberek, akik összetartoznak, megtalálják egymást. Úgy is, ha nem keresik. Borongós őszvégi reggelek, teagőzös, merengős esték, hűvös délutánok derengnek fel, ha visszagondolok azokra az időkre. Ady-kötetek, ismeretlen kortárs-borzalmak, papírillatú délelőttök. Na meg Ő. Csak félmosolyt csal az arcomra, hogy egyáltalán ismerjük egymást, de hálás vagyok. Mint amikor két fát túl közel ültetnek egymáshoz, és az évek során növekedni igyekeznek, de egymás útjában állnak, és végül annyira összefonódnak, hogy egymás nélkül többé nem értelmezhetők. Nem tudnám definiálni, hogy „ki ő nekem”. Ő én vagyok. És Ő meg én.

Fogalmam sincs, hogyan szeretem. Mellette tanultam meg talán, hogy a szeretetnek nincs mértékegysége, nincs miértje, és a hogyanja is mindig bizonytalan. Idill is volt, meg viharok is, voltak könnyek, túlzások, gyónások, bukások. Nem tudom, és talán nem is akarom ezt megfejteni. Ő tud mindent. Azt is, amit nem mondok el. Ő segített át a legkritikusabb pontokon, és amikor olyan mélységbe zuhantam, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik, ő a lehető legnagyobb természetességgel nyújtotta a kezét, és úgy emelt föl, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Tulajdonképpen Neki köszönhetem azt is, hogy még élek. Meg mindent. Ha igaz az, hogy a halál pillanatában leperegnek az emlékek valami belső vásznon, akkor én pontosan tudom, mit fogok látni, hallani, érezni. Ennyi mindent biztos, hogy soha senkitől nem fogok kapni többé. Minden pillanatba kapaszkodok, minden emléket próbálok őrizni. Nem csak akkor szerelmes az ember, amikor szerelmes…

Tizenhat voltam. Szerettem valakit, aki játszott velem. Kezdtem megvetni mindent és mindenkit magam körül. Emlékszem, szilveszter napja volt. Azt nem tudom, kikkel töltöttem, ez minden évben változó, de arra emlékszem, hogy megfogadtam éjfélkor, hogy keresek valakit magam mellé. Nem szoktam fogadkozni…

Néhány héttel később találtam egy oldalt, amin keresztül el is kezdtem beszélgetni egy lánnyal. Hamarosan találkoztunk. Ő azonnal belém szeretett, ezt nem tudta, és nem is akarta titkolni. Gondoltam, tessék, itt a kapcsolat. Találkozgattunk, de én még mindig szerelmes voltam. Nagyon gonosz dolog ez, de ez akartam felejteni a NAGY SZERELMEMET, ezért mentem bele abba a kapcsolatba.

Nem volt rossz, de nem volt jó sem, egyáltalán nem volt semmilyen, mert nem lettem igazán szerelmes. Próbálkozás volt, meg akartam győzni magam, hogy én is megérdemlem, hogy szeressenek. Nem voltam oda a találkozókért. Nem éreztem olyan jól magam vele, mint gondoltam, nem maradt semmi szép, semmi jó ebből a kapcsolatból. Inkább teher volt, mint öröm.

Persze itthon nem beszéltem róla, így nem is tudtam nyíltan megélni, mert titkolnom kellett, és akkor még ez súlyos teher volt nekem. Úgy képzeltem, egy kapcsolatról kell, hogy tudjon a család, legalább a mama, de nem mesélhettem el.

A várva-várt rózsaszín köd elmaradt. Jól éreztem magam egy-két hétig, de nem tovább. A jellemem ismét változott. Még szilárdabb lett. Elutasítottam a gyengédséget, a romantikát, nem bírtam elviselni az érzelgősséget. Szívemberből végleg észemberré váltam. Érdekes, de minden porcikám tiltakozott a simogatás, becézgetés ellen. A tudományba menekültem ebből az elrontott kapcsolatból, biológiát tanultam, mindent meg akartam magyarázni, de szigorúan ésszel.

A szerelemről akkoriban azt tanultuk, hogy nagyjából leírható úgy, hogy a mellékvese velőállományának egy hormonja okozza, amely átmeneti hypertoniás működés miatt adrenalint termel. Függővé tesz, mint a drog. A „szeretlek”-et mi hazudjuk bele. Nekem ez megfelelt, így, ahogy volt, és amikor a gimiben mégis összeakadt a tekintetünk azzal, akit annyira imádtam, elhadartam magamban a definíciót. Nyomorult időszak volt.

Engem szerettek, és én nem szerettem. Igyekeztem nem kábítani, de igyekeztem élvezni is, hogy végre, nem az én szerelmem a reménytelen. Elszívtam szerencsétlen lány minden energiáját, de fogalma sem volt róla, hogy minden rám pazarolt perce kárba vész. Kezdtem a vége felé megutálni az egészet. Nem is értettem már magamat, hogy mi szükségem van erre, hogy mit csinálok.

Aztán szerencsére szakítottam vele. Megmámorosított a visszakapott szabadság, de a plátói vonzalom csak nem múlt el, sőt, újra átjárt egészen, és a „mellékvesém” működött ezerrel. Gondolkodtam rajta, vajon csak egyszer lehetünk szerelmesek? Annak ellenére, hogy az érzés viszonzatlan, annak ellenére, hogy megalázó, hogy fájdalmas…? Nos, egyszer úgy tanították nekem, négyféle szeretet létezik: erósz (szeretlek, mert ilyen vagy), szexus (szeretlek, mert enyém vagy), filia (szeretlek, mert társam vagy), agapé (szeretlek, mert szeretlek). Hiszem, hogy ezek sosem egyesülnek egy kapcsolatban. Hiszem, hogy az ember életében legalább négyszer szerelembe esik.

Azt hiszem, a második gimnáziumi évem végére valamelyest kihevertem ezt a plátói iszonyatot. Viszont nagyon egyedül maradtam. Magammal vívtam a harcokat, csatákat, háborúkat, és soha nem győzött senki. Tényleg kétségbeejtő volt. Mindenki egy kemény, aránylag érzelemmentes, de egyenes embernek látott, aki nem ijed meg, ha véleményt kell mondani, nem fél attól, ha bántani kell másokat, de attól sem, ha őt bántják. Lassan már azt sem tudtam, melyik ének az igazi. Rá kellett jönnöm, hogy nem egy, nem két énünk van, hanem rengeteg, és mindegyik mi vagyunk. Nehéz felismerés volt.

Az osztályomat sosem szerettem, ahogy ők sem szerettek engem. Más úton jártam, mint ők, leszámítva azt az egy-két kivételt, akik megértettek engem, és akiket én is megértettem. Nem is igazán érdekeltek. Folyamatos vitákba keveredtem velük, legtöbbször homlokegyenest eltért a véleményünk. Nem tetszett nekik, ha kiálltam magamért, sem az, ha csendben voltam. Nekem sem tetszett semmi bennük, elég konok voltam ahhoz, hogy ne kutassam bennük a szépet, a jót. Az a néhány fiú végképp nem érdekelt, még a legnépszerűbbek sem, tudtam, semmi dolgom velük.

A lányoknak barátjuk volt, vagy lett az évek folyamán, én pedig unottan hallgattam a beszámolóikat, már ha belecsöppentem egy-egy ilyesmibe. Nem értettem, hogy lehetnek annyira oda a párjukért, nem akartam megérteni, viszolyogtam az egésztől. Persze közben a szerelmem nem múlt el. Örültem, hogy láthatom minden nap, örültem, ha több időt tölthettünk együtt, de nem tudtam nem észrevenni azt, hogy másokkal mennyivel kedvesebb, mint velem. Nem tudtam ezen változtatni.

Ugyan nem tudatosan, de egyre ellenségesebb lettem, egyre nehezebben engedtem magamhoz közel az embereket, megviselt ez a visszautasítás, mert ugyan soha nem mondta ki, de úgy éreztem, neki jobb kell, mint én. A legfájóbb mégiscsak az volt, hogy tudtam, nem azért utasított vissza, mert őt nem vonzzák a lányok. Rögtön, amikor először láttam, teljesen biztos voltam benne, hogy olyan mint én, hasonló felismeri a hasonlót alapon, és bár rengeteget tévedtem akkoriban, sőt, azóta is, ebben nem. És meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nincs igazam.

Egy idő után már nem akartam titkolózni. Persze annyi bátorság senkiben nem volt, hogy rákérdeztek volna, van-e konkrét oka annak, hogy nincs barátom, így maradtak az összesúgások, a pletykák, amik persze mindig a fülembe jutottak. Keserűen nevettem ezeken, és a többieken, mert gyűlöltem a kétszínűséget, pedig jutott belőle bőven. Elkezdtem tudatosan játszani ezzel, kétértelmű voltam, ha csak tehettem, igyekeztem tudatosan megbotránkoztatni a többieket. Sikerült is. Mindig viseltem valami szivárványszínűt magamon, és csak azért is az iskola egyetlen vállaltan leszbikus lányával barátkoztam, és nem bántam, ha együtt láttak minket, sőt… Persze nem voltam elég bátor az igazi lázadáshoz, de annyira elegem volt az egészből, hogy próbálkoztam minél kevésbé elfogadhatóan viselkedni.

Nem is hangzik ez annyira rosszul, de az igazság sajnos nem ennyire vagány. Már akkor elkezdtem két életet élni, ha nem többet, mert az iskolában akarnok voltam, érzéketlen, hideg és rettentő flegma, itthon viszont minden áldott nap újra és újra leomlott, amit ott felépítettem, s minden reggel kezdtem újra, mint Kőmíves Kelemen. Itthon egyre nehezebb volt. Főleg mert egy idő után hazudni kényszerültem, nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan, amit a mai napig nehezen bír a lelkem…

Azon az estén Vele beszélgettem. Akkoriban még MSN-en volt erre lehetőség, és olyan nagyon örültem, hogy egyáltalán szóba áll velem. Persze elég rideg volt, és elég távolságtartó, bizonyára tisztában volt vele, hogy ő áll nyerésre, és éreznie kellett, hogy mennyire sebezhető voltam. Mindent megvallottam neki, kivéve azt, hogy mennyire szeretem. Beszéltem a kételyeimről, a nehézségeimről, arról, hogy nagyon kellene most nekem az ő segítsége, de nemigen adott tanácsot, üres frázisokat dobált elém, mint kiéhezett kutya elé a csontot a szánakozó utcanép. Hát igen, ennyit a méltóságról.

Állítólag minden rossz emléket törölni igyekszik az elme, hát, ezt a beszélgetést sikerült, mert pontosan egy mondatot sem tudnék idézni belőle már. Sírtam utána. Szégyelltem magam, mert nem kellettem neki, de még annyira sem kedvelt, hogy segített volna. Sokat gondolkodtam utólag ezen, hogy vajon tényleg nem szeretett egy kicsit sem, vagy csak védeni akart, de ezt csak én szeretném hinni. Mára már nagyon megváltozott. Egészen biztosan nincsenek már érzései. Elég közhelyes mondat ez, de már nem ugyanaz az ember, akit szerettem.

Szóval visszatérve arra az álmatlan éjszakára, talán akkor fordult meg először a fejemben az, hogy nem kellene titkolózni. Megfordult a fejemben, hogy először talán a családomat kellene beavatni, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Rájöttem arra is, hogy nem emészthetem magam örökké emiatt, hát Istenem, ez van, „ezt dobta a gép”. Persze nem ment ez ennyire egyszerűen, a mai napig önmarcangoló vagyok, de vannak, akik igyekeznek ezt megakadályozni. Igen, nekik kimondhatatlanul hálás vagyok, de Ők majd egy külön bejegyzést érdemelnek. Igazából sokkal többet érdemelnek egy bejegyzésnél. Ők tartják bennem a lelket.

A kilencedik utáni nyarat végigszenvedtem. Hiányzott, szerettem, bármit megtettem volna, hogy láthassam, aztán amikor véletlenül összefutottunk az utcán, csak odaköszöntem, ő persze észre sem akart venni. Nehéz nyár volt. Csapdában éreztem magam. Persze itthon is észrevették, hogy változom, hogy valami nem stimmel, de nem látszott rajtam az a küzdelem, amit saját magammal folytattam, akkor hasadhattam ketté, vagy többfelé, darabokra.

Sokszor mondják: komolyabb vagy a „kortársaidnál”. Már csak annyit válaszolok, hogy „a helyemben te is komolyabb lennél”. Nem jó, amikor kinyílik az ember szeme, és megpillantja önmagát. Főleg ha olyan védtelen, mint egy csecsemő, és majdnem annyira egyedül van…

Nem tudom, hanyadik nap volt pontosan. Abban szinte biztos vagyok, hogy az első héten történt. Szerelmes lettem, de ez nem az a sejtelmes vonzás volt, amit ismertem. Belémcsapott, mint egy villám, és tényleg porig égtem tőle. Nem volt szép nő, inkább óriása volt a kisugárzása, és nekem minden alkalommal 220-ra szökkent a pulzusom, amikor megláttam. Eleinte sokszor összemosolyogtunk a folyosón, a szimpátia kölcsönösnek tűnt. Akkor megijedtem. Egy ismerősömmel kezdtem beszélgetni, és egyszer kibukott belőle, hogy szerelmes vagyok, de félek is tőle, és fáj is. Neki is hasonló gondjai voltak akkoriban.

Rengeteget beszélgettünk, és nagyon sokat jelentett, hogy ő mindig meghallgatott, tudtam, hogy számíthatok rá a legkeservesebb napokon is. Én is mindig próbáltam neki segíteni. Azt hiszem, ha ő nincs, iszonyatosan nehéz lett volna a felismerés. Mert ekkor robbant, mint valami időzített bomba, a gondolat, hogy „leszbikus vagyok”. Hónapokig próbáltam feldolgozni, és a mai napig értetlenül csodálom azokat, akik ezt az első pillanattól teljesen nyugodtan élik meg. Engem nagyon felkavart, sokat sírtam miatta, nehezen törődtem bele.

Volt néhány nagyon jó barátom a gimiben. Emlékszem, nem egyszerre mondtam el nekik, de mindegyiküknek elmondtam, és olyan megértőek voltak, hogy még engem is meglepett, pedig tudtam, hogy ők igazán a barátaim. Miután elmeséltem nekik, könnyebb lett, de azért nyomasztott. Titkolni akartam majdnem mindenki előtt, mert szégyelltem magam, és hiába döbbentem rá a tényre, nem értettem meg, még akkor sem. Elkezdtem olvasgatni, de úgy éreztem magam, mintha egy idegen világba csöppentem volna.

Egyébként nem szeretett, akit én szerettem, inkább csak élvezte a csodálatot, ahogy teszi ezt azóta is azokkal, akik hajlandóságot mutatnak erre. Így utólag már sajnálom magamat is, őt is, de nem tudnám másképp csinálni, mert úgy vonzott, mint egy mágnes. Keserédes emlék maradt ez a szerelem, de az biztos, hogy igazolta az „ami nem öl meg, az megerősít” előfelvetést…

Nagyjából így telt az első év, hogy próbáltam elfogadni magamat. Nyáron is. Kicsit próbáltam fiúsabban öltözni, de nem nagyon tükrözte a személyiségemet ez a stílus, de nem is igen volt akkor személyiségem, épp akkor lehettem üres, vagy „tabula rasa”. Azóta teleírtam magamat. Itthon nem hoztam szóba ezt, soha, de nem is igen lett volna szerencsés (ez később persze be is bizonyosodott.) Egy nyári éjszaka volt, emlékszem, amikor egy percet sem aludtam, de sokmindenre rájöttem akkor…

Kisiskolás koromban nemigen találtam a helyemet, eleinte visszahúzódó voltam, féltem, hogy elrontom a dolgokat. Igen, a DOLGOKAT, úgy általában, mindent. Nagyon elesettnek éreztem magamat, de azért szereztem barátokat is. A szerelemmel elfelejtettem foglalkozni, egészen addig, amíg a többieket sem igazán érdekelte. Hiába, akkoriban még valamelyest magával ragadott a csordaszellem. A nagynénik, nagybácsik, idősebb rokonok-ismerősök „van-e valaki a láthatáron” kérdésére őszinte fintorral válaszoltam, hogy NINCS. (Magamban talán hozzátettem, hogy leszámítva azokat a csodaszép lányokat, akiket csodálok, de ez ugye nem számít…) Minden egyértelmű volt, de nem foglalkoztam ezzel, ösztönösen tiltakoztam ellene, hogy kimondjam azt, ami nekem annyira természetes volt.

Sosem képzeltem magam hercegnőnek, nem akartam álomesküvőt, egyáltalán nem is gondoltam lagzira. A fiútársaságot szerettem, de sosem vonzott egy sem. 13-14 évesen már teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz az én utam, de még akkor sem gondoltam túl nagy ügynek, nem jártam utána. Furcsa belegondolni, de nem hiszem, hogy tisztán értettem volna, hogy mi is történik velem. A világot kicsit másképp figyeltem, mint addig. Egy nagyon kedves fiú barátom volt akkoriban. Kedveltem, sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk, jól éreztem magam vele mindig. Emlékszem, már nyolcadikosok voltunk, amikor félig-szégyellősen elárulta, hogy azt hiszi, szerelmes belém. Én pedig csak álltam, és bámultam magam elé. Nem akartam megbántani, nagyon kedves volt nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá bármikor. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki. Engem ő „úgy” sosem érdekelt. Talán egy napig bírtam a túláradó boldogságát, de bujkáltam előle a szünetekben. Nyomorult egy helyzet volt, és a nap végén megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de ez nem fog menni. Nem tudtam neki megmagyarázni, miért, de egyszerűen kirázott a hideg a gondolattól, hogy egyszer majd meg akar csókolni. Nem emlékszem, mennyire viselte őt meg ez, de tudatosan nem voltam vele durva. Nemrég újra beszélgettem vele, furcsa volt, de még mindig nem mondtam el neki, miért is utasítottam el akkor.

Mivel nem lépett az életembe semmiféle elsöprő viharos érzelem, az általános iskolában senkinek nem beszéltem a vonzásaimról. Biztos, hogy a közeli barátaim észrevették és furcsállották, de sosem tették szóvá, és ezért hálás is vagyok nekik. A ballagás idejére már ködösen gomolygott valami a fejemben arról, hogy „hogy is van ez a papás-mamás dolog akkor, ha nekem ez így nem tetszik?” De a feketeleves csak ezután jött, amikor kilencedikes lettem. Akkor ismét összekavarodott minden…